Kék szemek tükrében 2. rész

„La dolce arrivata” – Az édes megérkezés

A autó halk duruzsolással gurult be a domboldali szállás apró kavicsos parkolójába. Az út hosszú volt, de békés: zöld lankák, ciprusok, borvidékek kísérték végig őket, mintha maga Toszkána hajolt volna föléjük.

A nap éppen elbújni készült a horizont mögött, aranyba borítva a tájat. Minden sárgás volt, puha, meleg – olyan, amit nem lehet fotón visszaadni. Csak átélni.

– Siamo arrivati. (szíámó árriváti – Megérkeztünk.) – suttogta Péter, mintha a tájat nem akarná felébreszteni.

Audrey bólintott. Egy pillanatig csak ültek csendben, kezük egymás kezére csúszott a váltón. Aztán Audrey lassan kiszállt, és mélyet szippantott a levendulás, napégette levegőből.

– Olyan, mint egy álom… – mondta, miközben a domboldalra nézett.

– Nem. Ez annál is jobb. Ez valóság. – mosolygott Péter, és bezárta a kocsi ajtaját.

A ház, ahová érkeztek, egy rusztikus toszkán villa volt, olívafákkal körülölelve, az udvaron kisméretű medencével és terrakotta kövekkel kirakott terasszal. Minden apró részlet ízléses, otthonos, és csendben teli élettel.

Péter a bőröndöket hozta be, Audrey mezítláb sétált be a teraszra, majd leült a kőlépcsőre. A nap már csak egy félkorong volt a látóhatáron. A tücsök-dal halk háttérzajként szőtte körbe őket.

–  És most nem csinálunk semmit. Semmit. Nullum festinatio.

(núlúm fesztináció – Semmi kapkodás.)

Péter leült mellé, karját a vállára tette, és együtt nézték a lemenő napot. Az a csend, amely köztük volt, nem üres volt, hanem teljes.

Akkor Audrey halkan megszólalt:

– Ez a pillanat... lehet, hogy örökké bennem marad.

– In aeternum. (in ájternum – Örökké.)

A szél lágyan belekapott Audrey hajába, Péter elrendezte a tincseket a fülénél, és csak ennyit mondott:

– És mostantól ez a valóságunk. Nem próbálunk kiszabadulni belőle, hanem benne maradunk. Jó mélyen.

Audrey bólintott, majd megcsókolta.

A távolban megszólalt egy templom harangja. A nap eltűnt. De valami elkezdődött.

---