Kék szemek tükrében 4. rész

Toszkána, második nap – Reggeli levendulák

Audrey korán ébredt. A ház még csendes volt, csak a madarak hangját lehetett hallani a kertből. Felkapta a rózsaszín kalapját, nyári ruháját és a kis áttetsző táskáját, majd mezítláb kisurrant a házból. A levendulabokrok közt sétált, ujjaival lágyan végigsimított a virágokon. A levegőben lila illat szállt, megnyugtató, álomszerű.

Leszakított néhány ágat, elrejtette a táskájába, majd megállt egy szőlőtőke alatt.

Felnézett a fényesen zöld levelekre, és csak állt ott, elmerülve a nyár békéjében. A szíve csendben, de egyértelműen dobogott: Péterrel minden új értelmet nyert. Ez már nem színpadi történet volt, hanem az övék – valóságosan.

---

Toszkána, második nap – Piknik a levendulásnál

Délelőtt már együtt voltak. Audrey leterített egy zöld pokrócot a levendulabokrok árnyékába, és elővette a kis piknikkosarat. Hozott ásványvizet, gyümölcsöt, egy kevés sajtot, és még egy apró napsprayt is – amit Péter játékosan „sol protectiva maximumként” emlegetett, mintha latinul rendelné el a használatát.

Péter a fejét Audrey ölébe hajtotta, napszemüvegét hátratolta a hajába, és elégedetten sóhajtott.

– Ha most azt mondanád, hogy nincs több szerep, nincs több előadás, csak ez van – mutatott körbe –, én boldogan mondanám azt, hogy rendben.

Audrey elmosolyodott, és ujjait végigfuttatta Péter haján.

– Én nem akarom, hogy vége legyen semminek. Csak azt szeretném, hogy ne kelljen sietnünk. Hogy minden percünk ilyen legyen.

Péter felnézett rá, kék szemei mögött csillogott a napfény.

– Akkor ez most egy örökké tartó perc – mondta halkan. És valóban: a fű, a levendula, a közelség – minden egy pillanattá sűrűsödött, amely nem akart múlni.

---

Toszkána, masidik nap – A szőlőlugasban

Később, mikor a nap már enyhébb szögből sütött, sétálni indultak a domboldalon.

A szőlőlugas árnyéka alatt Audrey egyszer csak megállt.

Péter is megállt mögötte, átölelte, karját gyengéden a vállára fektette.

Audrey mosolyogva hátrahajtotta a fejét a mellkasához, majd ráemelte tekintetét.

– A legszebb hang a világon – mondta halkan – az, amikor nevetsz. Tudod?

Péter elnevette magát, lágyan, természetesen. Majd komolyra fordította a szót.

– Tudod, mi a legnagyobb ajándék számomra? Hogy látlak. Nem csak kívülről. Belülről is. És hogy már nem csak tanítalak. Hanem együtt tanulunk… élni.

Audrey szeme megtelt fénnyel. Most nem válaszolt. Csak átfogta a nyakát, és hosszú ideig ölelték egymást a szőlőtőkék között, ahol a világ csendesebbé vált körülöttük, mint bárhol máshol.