Drikabarbi

A reggel hűvös fénye világította meg a hegytetőt, ahol a friss hó ropogott a bakancsuk alatt. „Készen állsz?”   – kérdezte Péter, miközben felhúzta a síléceit. „Mindjárt… de ne nevess, ha elesek!” – kacagott Audrey, és a hóba lépve próbálta egyensúlyát megtartani. A sífelvonó lassan vitte őket fel a csúcsra.  Lent a völgyben a nap csillogott a havas tetőkön, felettük a végtelen kék ég terült el. Péter figyelte Audrey mosolyát, és megállapította, hogy semmi sem adja vissza úgy a pillanat varázsát, mint a kék szemei tükröződése a hóban.  A lesiklás élménye után a hüttében melegedtek, forró csokival a kezükben. Audrey a kandalló fényére nézett, majd Péterre pillantott: „Ez a nap… olyan, mintha csak nekünk lenne.” Péter odahajolt hozzá, és súgta: „Minden pillanat veled olyan, Audrey… mintha megállna az idő.”  Ahogy a nap lassan lebukott, a kinti jakuzziban üldögéltek, a hópelyhek lassan hullottak körülöttük. ...

A hó az éjszaka alatt vastag, ropogós takarót húzott a dombra. Audrey már messziről integetett, egyik kezében szánkó, a másikban egy rózsaszín kesztyű, amit Léni az előbb még hókanálnak használt. – Ez nem hógolyózás, hanem hóipari termelés! – nevetett Peter, miközben Adorján egy akkora hógolyót próbált görgetni, ami inkább már hógömb volt. Daniel természetesen stratégiai vezetőként viselkedett: – Jó, akkor csapatokra oszlunk. Mi vagyunk a… – Hógombócok! – kiáltotta be Níla, és már célzott is. Léna a szánkón ült Léni mögött, aki nagyon komolyan kapaszkodott. – Anya, ha gyorsan megyünk, akkor a hó is félreáll? – Nem, kincsem – mosolygott Léna –, de apa biztosan. Ez volt az a pillanat, amikor a szánkó elindult… és Daniel pontosan elé lépett. A következő másodpercben hó, szánkó, nevetés és egy meglepett ikertestvér keveredett össze. – Ez csapda volt! – nevetett Peter, miközben egy hógolyó pont a sapkáján landolt. Audrey ekkor hátulról odahajolt hozzá, és a nyakába szórt egy maré...