A karácsonyfa fényei puhán vibráltak a szobában, mintha maguk is lélegeznének. Az apró gömbökben megsokszorozódott a fény, és minden egyes csillanásban ott volt valami kimondatlan ígéret: hogy ez az este megmarad.
Péter kényelmesen ült a fotelben, kissé oldalra dőlve, ahogy mindig, amikor igazán jelen volt. Tekintete Léni felé fordult, aki nagy komolysággal tartotta felé a Barbiet, mintha a világ legfontosabb kérdésére várna választ.
– Nézd, Péter, ő most a kedvencem – mondta, és a baba ruhája meg-meglebbent a kis kezében.
Péter mosolya azonnal válasz volt. Nem szólt, csak bólintott egyet, ahogy tudott: figyelmesen, elismerően. Audrey mögötte állt, két kezét finoman a fotel támlájára tette. Nem simult hozzá, mégis minden mozdulatában benne volt az összetartozás. Hajának árnyéka Péter vállára vetült, és ő pontosan tudta, hogy ott van mögötte – anélkül, hogy hátra kellett volna néznie.
A szőnyegen Adorján épp a kutyussal játszott. A kis állat farkcsóválva követte a mozdulatokat, a gyerekkacaj beleolvadt a karácsonyi fények csendes zizegésébe. Ez volt az a fajta zaj, amitől nem lesz hangos a szoba – csak élő.
A kanapén Dániel és Léna egymás mellett ültek. Nem beszéltek sokat, nem is kellett. Léna tekintete időnként megpihent a gyerekeken, majd visszatért Dánielre, aki ugyanazzal a nyugodt szeretettel figyelte az egészet, ahogy mindig. Níla az új Barbie-jával játszott, elmélyülten, komolyan, mintha egy saját kis világot rendezne be ott, a kanapé szélén.
A karácsonyfa előtt megállt az idő. Audrey végigsimított Péter vállán, alig észrevehetően. Péter ekkor felnézett rá – csak egy pillanatra –, és a kék szemek tükrében ott volt minden: az elmúlt hónapok, az együtt megélt csendek, a kimondatlan mondatok, és az a biztos tudás, hogy ez a pillanat most már az övék.
Nem volt szükség ajándékokra.
A történet már megérkezett.
