Téli nap a hegyekben – Audrey és Péter síelős kalandja

A reggel hűvös fénye világította meg a hegytetőt, ahol a friss hó ropogott a bakancsuk alatt. „Készen állsz?” 

 – kérdezte Péter, miközben felhúzta a síléceit. „Mindjárt… de ne nevess, ha elesek!” – kacagott Audrey, és a hóba lépve próbálta egyensúlyát megtartani. A sífelvonó lassan vitte őket fel a csúcsra.

 Lent a völgyben a nap csillogott a havas tetőkön, felettük a végtelen kék ég terült el. Péter figyelte Audrey mosolyát, és megállapította, hogy semmi sem adja vissza úgy a pillanat varázsát, mint a kék szemei tükröződése a hóban.

 A lesiklás élménye után a hüttében melegedtek, forró csokival a kezükben. Audrey a kandalló fényére nézett, majd Péterre pillantott: „Ez a nap… olyan, mintha csak nekünk lenne.” Péter odahajolt hozzá, és súgta: „Minden pillanat veled olyan, Audrey… mintha megállna az idő.” 

Ahogy a nap lassan lebukott, a kinti jakuzziban üldögéltek, a hópelyhek lassan hullottak körülöttük.

A teraszon összebújva nézték a csillagokat. Péter óvatosan átölelte Audreyt, és a hideg ellenére a szívük melege mindent felülírt. „Megígéred, hogy mindig így fogunk síelni? Csak te és én, a hó, a csillagok…” – suttogta Audrey. „Megígérem” – válaszolta Péter, és a kék szemek újra találkoztak a hó fehér tükrében, ahogy a pillanat örökre a szívükbe égett.