Drikabarbi

A karácsonyfa fényei puhán vibráltak a szobában, mintha maguk is lélegeznének. Az apró gömbökben megsokszorozódott a fény, és minden egyes csillanásban ott volt valami kimondatlan ígéret: hogy ez az este megmarad. Péter kényelmesen ült a fotelben, kissé oldalra dőlve, ahogy mindig, amikor igazán jelen volt. Tekintete Léni felé fordult, aki nagy komolysággal tartotta felé a Barbiet, mintha a világ legfontosabb kérdésére várna választ. – Nézd, Péter, ő most a kedvencem – mondta, és a baba ruhája meg-meglebbent a kis kezében. Péter mosolya azonnal válasz volt. Nem szólt, csak bólintott egyet, ahogy tudott: figyelmesen, elismerően. Audrey mögötte állt, két kezét finoman a fotel támlájára tette. Nem simult hozzá, mégis minden mozdulatában benne volt az összetartozás. Hajának árnyéka Péter vállára vetült, és ő pontosan tudta, hogy ott van mögötte – anélkül, hogy hátra kellett volna néznie. A szőnyegen Adorján épp a kutyussal játszott. A kis állat farkcsóválva követte a mozdulatok...